A távhőszolgáltatás kialakulása, fejlődésének ellentmondásai és jövője az Európai Unióban

A távhőellátás, távfűtés kezdetét az ötvenes évek első éveire tehetjük. A nagy gyártelepek ipari fogyasztói és a környezetükben lévő lakó- és középületek távhőellátása sokáig gőz hőhordozóval, az épületekben elhelyezett hőcserélőkben előállított forró vízzel történt. A Csepeli Vasmű 210, a Kőbányai Sörgyár 354 környékbeli lakást fűtött, Komlón a Mázai Erőműből középületek fűtését látták el. Az ötvenes és hatvanas évekre jellemző volt az általánosan uralkodó mennyiségi szemlélet, az olcsó és gyors, de igénytelen, hosszú távon gazdaságtalan megoldások alkalmazása, amely rányomta a bélyegét a kazánház- és fűtőmű építéseire is. Ezek eredményeként több szigetüzem alakult ki, a kapcsolt energiatermelés és a kooperációs rendszerek teljesen hiányoztak. A hetvenes években volt a legdinamikusabb a fővárosi lakásépítés. A FŐTÁV saját fűtőműveit bővítette és új fűtőművek építésébe kezdett. A nyolcvanas évtizedben az expanzív fejlődés mellett kétségtelenül megjelentek az intenzív (minőségi) fejlesztések is. 1991-ben egy csapásra megszűnik a nagy mértékű lakossági fogyasztói árkiegészítés, ezzel a távfűtés a legdrágább fűtési móddá vált. Az ipari fogyasztók száma drasztikusan csökkent, a megmaradt ipari fogyasztók gőzellátása jelentős veszteséget okozott, ezért 2001-ben végleg megszűnt a gőzellátás. A múlt és a jelen bemutatása után célszerű a jövőbe tekinteni: vajon merre tart ma a távfűtés Magyarországon?